Fiatal nőként nagyon érdekel a gyerekvállalás és a velejáró lelki folyamatok. Mindig volt bennem ugyanakkor egy erőteljes ellenérzés a szüléssel szemben, és kíváncsi voltam, hogy miből fakad ez. Ma Magyarországon a szülések-születések többsége anya és gyermek számára egyaránt problematikus, ha nem egyenesen traumatikus, éppen ezért úgy gondolom, érdemes megnyitni a kommunikációs és alkotói csatornákat ezzel a témával kapcsolatban. Ezért is döntöttem úgy, hogy a diplomamunkám és szakdolgozatom témájául a szülést választom.
Kíváncsiság – hova vezet?
A legtöbb nő akkor kezd a szülés témájával foglalkozni, amikor éppen babát szeretne, vagy már a szíve alatt hordja az új életet. Mások akkor, amikor a szülésük traumatikus élményének miértjeire keresnek válaszokat, vagy éppen ismét gyermeket szeretnének vállalni, és ezzel egy jobb szülésélményt. Azt gondolom, arra nincs szabály, hogy mikortól, de a szülésre igenis készülni kell.
Engem a kíváncsiságom vezetett a témához, amelyből kialakult egy önismereti út, valamint a későbbi diplomamunkám. A legelső ember, akihez fordultam a témával kapcsolatban édesanyám volt, akit az ő szülésélményéről kérdeztem, és egyre jobban érdekelni kezdett a születésem története. Felkerestem azt a kórházat, ahol születtem, és szerettem volna megnézni a dokumentumot, amelyben a születésem folyamata részletesen le van írva. Születésem történetét tehát két forrásból raktam össze: édesanyám emlékeiből és a kórház archívumában lévő dokumentumból.
Azt tudtam meg, hogy nem volt könnyű születésem, és édesanyámnak borzasztó élmény volt, amelyben leginkább a halálfélelem dominált. A császármetszés irdatlan nagy vágásának a nyoma még mindig ott éktelenkedik a hasán. Nos, én ezen a vágáson keresztül születtem, és ahogy a statisztikák mutatják: egyre többen vagyunk hasonlóan. Később egyértelművé vált számomra, hogy a szüléssel kapcsolatos dekódolhatatlan ellenérzésemet egy öröklött dolog is befolyásolja (és még hány lehet, amiről nem tudok), mégpedig a félelem. Mit lehet tenni a félelemmel, főleg ha az nem a sajátunk? Például együtt dolgozni egy bábával fotósként.
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen voltam fotográfus hallgató, és megnyertem egy ösztöndíjat Japánba, Kiotóba. Kiotóba már úgy érkeztem, hogy tudtam: nekem dolgom van a szüléssel, mint témával, hogy nagy valószínűséggel ennek szentelem majd a diplomamunkámat. Erről mindenkinek szívesen beszéltem, a kiotói magyar barátaimnak is. Ők egy csodálatosan kedves angolul tudó bábához irányítottak, aki volt annyira nyitott, hogy meséljen, tanítson és magával vigyen a szülésfelkészítőkre, vizsgálatokra és még egy szülésre is mint fotóst. Így néztem szembe az átöröklött félelmemmel.
Sokan mondták, hogy majd megszűnnek a félelmeim, ha itt lesz az idő, viszont én úgy gondoltam, ezek az érzések annyira gátolnak, hogy ha csak ezen múlik, sosem fogok akarni gyermeket szülni, annak ellenére, hogy nagyon is szeretnék majd egyszer. Tehát önismereti utam során elmerészkedtem egészen a szülés látványának megtapasztalásáig, amit fotográfusként a kamera lencséjén át szemléltem. Ekkor rengeteg dolog letisztult bennem, és ami talán a legfontosabb: megértettem végre édesanyám félelmét is. Ezen túl a kiotói kórház falai között egy új fogalom kezdett kirajzolódni előttem, ami eddig ismeretlen volt számomra: a háborítatlan szülés.
Hogy mit is értek ez alatt? Először is, az anya nem volt magára hagyva idegenekkel. Az egész családja körbevette. Azt gondolom, hogy ez akkor tud működni, ha a szülő nő is így szeretné. Azt tapasztaltam, hogy Naoko-szant, aki negyedik gyermekét hozta a világra, szemmel láthatóan nem zavarta, hogy három fia, édesanyja és a férje mellett a fotográfus (azaz én) is jelen van. Szeretetteli légkör és gondoskodás vette körül, amit leginkább a bába teremtett meg – és ehhez még japánul sem kellett tudni, hogy észre lehessen venni. Végtelenül türelmes volt, és mind testileg, mind mentálisan a legjobb tudása szerint támogatta a szülő nőt.
Zenét hallgattunk, sétáltunk a kórházi folyósókon. A bába javaslatára Naoko-szan lépcsőket is mászott, és néhány guggolást is csinált – gondolom, hogy táguljon a medencéje, hogy ezzel segítse a szülést megindító természetes folyamatokat. Jó hangulat volt, nevetgéltünk mindaddig, amíg a fájások egyre sűrűsödtek. Félelmetes volt a változás, amit Naoko-szan arcán tapasztaltam, ami a fájdalmat tükrözte. Nem volt többé póz, mikor fotózni készültem, már nem törődött velem. Úgy tűnt, nem tud kapcsolódni a környezetével, hogy máshol jár.
Szakdolgozatom írása során később olvastam arról, hogy a szülő nő lelkiállapota már a terhesség ideje alatt megváltozik. Ez egy nagyon érzékeny tudatállapot, amely a testi folyamatokból is eredeztethető. „A test biokémiai folyamatai önmagukban elegendőek ahhoz, hogy módosult tudatállapot jöjjön létre, nem beszélve az érzelmi oldalról, a folyamat jelentőségéről, ami szintén elég lenne már önmagában, és a két forrás hatása összeadódik.”[1] Ezt az állapotot támogatta a bába beavatkozás nélkül, csak azt tette, ami Naoko-szannak jól esett, amit ő maga kért: masszírozta a derekát. Fontos tudni, hogy sokszor a kismama feszültsége, frusztrációja, bizonytalansága okozza a szülés lassulását, esetleges megállását.[2] A bábák sok praktikát ismernek, hogy hogyan lehet a test működését segíteni, a lélek munkáját a testtel összhangba hozni, és ezeket az esetleges gátakat feloldani.
Félhomály volt a szülőszobán. Ennek fotósként nem örültem, de a bába később elmondta, hogy a szülést elősegíti a félhomály, ezért oltotta le legalább az egyik fényforrást. Naoko-szan abban a pózban szült, amelyikben akart: térdelőpozícióban. Ez volt a legérdekesebb számomra, hogy egy ágyon szült, nem pedig szülőszéken. A bába azt mondta, hogy a térdelő szülőpozíció jobb a baba számára is. Gátmetszés nem történt.
A köldökzsinórra csipeszt tettek és elvágták. Taketot kivitték az ápolók és megmosdatták, becsavarták egy törölközőszerű anyagba. Nem tudom, mennyi idő telt el, de visszahozták Taketot, és odatették Naoko-szan mellkasára. Addigra már kimasszírozták a placentát Naoko-szan hasából. A kicsi Taketo kis segítséggel, de megtalálta a cicit és szemmel látszott, ahogy egyre élettelibb színe lesz, édesanyja mellkasán. A köldökzsinórral és a placentával való bánásmód viszont egyáltalán nem nevezhető „háborítatlannak”. Ezt is később tudtam meg, mégpedig akkor, amikor hazajöttem és elkezdtem foglalkozni a magyarországi szülési helyzettel.
Háborítatlan szülés itthon
Itthon ismét fotósként voltam jelen egy szülésen. Egyik nagyon kedves barátnőm második babáját hozta a világra otthonukban, egy bába és az apa segítségével. Akkor jöttem rá, hogy a lényeg, hogy a hely, ahol megtörténik a szülés – lehet akár kórház, akár otthon – biztonságosnak hasson. Ezért elengedhetetlen az utánajárás és a megfelelő hely kiválasztása. Barátnőm a saját nappalijukat választotta, amelyben egy medencét állítottunk fel. Volt egy kis párologtató is, ő választotta ki, milyen illatot szeretne. Hajnalban történt, az ablakból természetes fény nem szűrődött még be, és a nagyobb fényforrásokat is leoltotta a bába, így egyedül egy kis fényforrás adott bensőséges, sárgás fényt.
Ahogy visszagondolok, az amúgy is kedves nappali most nagyon meghitt volt. Maga a szülés gördülékenyen haladt. Ami feltűnt, hogy a szívhangok hallgatása mellett a bába itt arra is figyelt, hogy a szüléssel járó nedveket, mint a vért, pár pillanat alatt eltűntesse az előkészített ágyról, mert végül, bár annak indult, nem medencés szülés lett, és ez teljesen rendben van. Barátnőm derekát az apa is masszírozta a bábával felváltva, aki olajat is használt. Oldalfekvéses pózban jött világra a baba, három oroszlánüvöltés-szerű kiáltás után. Itt sem történt gátmetszés.
A placenta nem volt kimasszírozva, hanem megvárták, hogy magától megszülessen, a köldökzsinórt pedig az apa és az elsőszülött fiú vágták el közösen, amikor annak lüktetése teljesen megszűnt. Addigra megvirradt és természetes fény áradt be az ablakon a kiscsaládra. A placentáról és köldökzsinórról egy lenyomatot is készítettek. A család új tagja pedig anyja mellkasán pihent. Béke volt és oxitocin a levegőben. Már azt sem bántam, hogy a félhomály miatt a fotók nem lettek olyanok, mint amilyennek elképzeltem vagy szerettem volna, hogy legyenek.
Amit megértettem, hogy a szülés egy teremtő folyamat utolsó stádiuma, nem szép vagy csúnya, sosem könnyű, de kibírható és túlélhető – minden félelem ellenére. Diplomamunkám fotósorozatát pedig a saját születésemen át a gyökereimen való meditációnak szenteltem, ezzel feldolgozva édesanyám szülésélményének traumáját és megfogalmazva a szüléssel kapcsolatos, immáron feloldottként megélt, átöröklött félelmeimet.
Eredeti cikk itt olvasható
Gyönyörű