Átlag

Eléggé sokat járkálok mostanában Bukarest utcáin és blokknegyedeiben egy kamerával, adott esetben csak a telefonommal, többnyire a munkám kapcsán, ahol teljesen elkerülhetetlen az utca emberével való találkozás, érintkezés, interakcióba lépés, rácsodálkozás, stb. Pedig, ha nagyon sietek, vagy éppen a telefonomba vagyok elmerülve, akkor teljesen ki tudom zárni a külvilágot, egy darabig. Aztán mindig meglátok valami érdekeset. Számomra érdekeset. 

Egy omladozó vagy gyönyörűen felújított villa épületet, vagy a legmenőbb dizájnboltot, a káoszt, a máhálát, vagy a tömbházak kimakszolt eklektikáját átitatva parasztromantikával, vagy egy ilyen jópofa jelenetet az utcán: A fagyigépkezelő nő egy bárszéken ül az elhúzott üvegajtó előtt, miközben egy másik nő rendkívüli alapossággal a fagyis néni szempilláját gyártja (gondolom 2déből 3dére), miközben előttük özönlik a tömeg, majd egy járókelő fagyit vásárolna, aki türelmesen megvárja az utolsó simításokat, aztán jön a fagyi.

 -Ku csokolátö száu ku vánilié? (Csokoládést vagy vaniliást?) 

-Ámésztékátö! (Vegyeset)

A nő visszaül a bárszékére és a munka folytatódik, a 3dé szempilla felkerül a másik szemére is. Hát nem gyönyörű ez a lazaság?!

Igen, vissza az utcára. 

Rossz szó erre az Átlag, de tényleg itt érintkezik, érintkezek a leggyakrabban a társadalom átlagnak nevezett emberével.  Ha csak egy nagy masszáként tekintünk az átlagára, akkor tényleg csak egy nyüzsgő szürke folt, vagy réteg a térképen. 

Ha van bennünk kellő kíváncsiság és figyelem arra, hogy megálljunk pár percre egy utcasarkon, vagy egy piacon, vagy az állomáson, akkor ebben a szürke masszában “színek” jelennek meg. Ezek a színek egytől egyig más-más színűek, kontraszban és árnyaltban más-más, “színekben” gazdag emberek (életek, sorsok) platformja. Nagyon sok igazság és közhely olvasható ki az “átlag” színkombinációiból, főleg ha az ember mindezt egy kamerán keresztül szemléli. 

Nemcsak élvezem, de szeretem is az embereket nézni, megfigyelni, hogyan működnek, hogyan viselkednek, milyen szerepeket játszanak.. milyen karakterek: pl. ki mekkora szóga, ki a főnök, és ki az áldozat.. vagy, mennyire csodás lélek éppen valaki, vagy mekkora zéró, senki. A senkik is tudnak annyira senkik lenni, hogy az már figyelemre méltó, és izgalmas. Így szemlélődöm. Mert én is így működöm. 

A szemlélődés tuloldalán mindig erős a gyanakvás és a kíváncsiság az irányomban (nemcsak a személyem, hanem a kamerám irányában is), hogy már megint melyik tévé akar lejáratni, vagy valamilyen módon kizsigerelni bennünket?? 

A bátrabbak hozzám jönnek és megkérdezik, hogy mijáratban itt fiatalember.. 

Először mindig azon lepődök meg, hogy úgy szólítanak meg, hogy arra általában idegesen kéne válaszolni, ahogy szoktak egyes kollégák.. pl: “-Mi közöd?!! Haggyá má!!” 

Én általában türelmesen végig hallgatom a felzaklatott kíváncsiskodót, a szemébe nézek, és válaszolok neki, őszintén, amennyiben tudok higgadtan, főleg ha bemutatkozással kezdte a mondatot. Aztán ők lepődnek meg hogy nem vagyok ideges. 

A gyanakvás legtöbb esetben gyorsan szertefoszlik, és pozitív rácsodálkozással figyelnek tovább, hogy a magyar tévé?? 

  -És melyik csatorna?? - kérdik románul. 

-Ém unu (M1 Tv). Száu Duna (vagy Duna Tv). - mondom. 

-Áá, dá-dá-dá.. stiu. (Áá, igen, igen, igen, tudom.)

Aki nincs témába, azzal rövidre fogjuk a tisztázást, azzal zárom, hogy: 

-Ká si Tévéréu ajicsá (Mint itt a TVR). Tévéréu lór (Az ők tévé csatornájuk).  - így már értik. 

Visszatérve a lényegre, engem is mélyen foglalkoztat ez a jelenség, hogy: átlag. 

Mitől átlag az átlag? Mi az hogy átlag? Honnan kezdődik és meddig tart? Mi az én átlagosságom? 

A kedvenc “szekcióm” az átlagból az a szolga lét, amit én décseiesen Szógaságnak mondok. Szóga (főnév) = szedő, napszámos, alkalmi munkás, vendégmunkás, stb. 

Számomra a Szógák rétege a legizgalmasabb. Gyerekkorom óta szógák vettek körül. 

Óriási karakterek voltak egyenként, mint valami mesehősök emberfeletti képességekkel, ugyanakkor borzasztó nehéz személyiségek, alkoholisták, meggyötőrtek, megtörtek. De volt valami bennük, a szívük mélyén, valami kerozin, emberi, gyermeki puhaság, ami folyamatosan tovább hajtotta őket, egyik élethelyzetből a másikba, egyfajta kalandvágy és próbatétel. Mint egy film főhősei, aki kibillent a konforzonájából, aztán meghozott egy döntést és útnakindult, ahol újabb konfliktusok, próbatételek következnek. 

Valahonnan jöttek, lehorgonyoztak egy kis időre, aztán eggyet gondolva tovább álltak. 

Minden vagyonuk egy sporttáskába belefért. 

Ebben a dráma, humor, tragédia, meg minden. 

Ennél szomorúbb és végzetesebb az a szógasors amely teljesen leuralt, megalkuvó, kizsákmányolt, és mindentől is megfosztott. 

Ez a fajta szembenállás általában egy hatalom és a pórázon tartott átlag között szokott létrejönni, ahol a komplexusoktól felfűtött hatalomvágy, kapzsiág, nárcizmus, majd a reflektorfénybe kerülés koronázza meg ezt a fajata beteges dominanciát, amelynek emberek ezrei jópofizva, felizgulva “tapsolnak”. 

Erről jutnak eszembe Krasznahorkai László, író, mondatai, melyet nemrégiben egy Friderikusz podcastben hallottam. 

Be is idézem ide nektek, hogy hogyan emlékszik vissza, a kommunizmus névtelen (átlag) embereire:

 “Nem tudtam elfogadni azt hogy egy olyan rendszerben, politikai rendszerben élek, amely pontosan azoknak hazudja a legnagyobbat, akiknek azt mondja, hogy tiétek a hatalom. Tehát magyarul, hogy a magyar társadalomban mindig van egy olyan névtelen réteg, akik nélkül nincs semmilyen Magyarország, se királyság, se köztársaság, se diktatúra, se kommunizmus, se semmi, de megszületnek, szaporodnak, ledolgozzák az életüket, meghalnak. Nevük sincs. Úgy kéne őket nevezni tulajdonképpen, mint a kínaiaknál, hogy egy, kettő, három. Csu-egy, Csu-kettő, Csu-három, Csu-négy. 

Erről egyébként egy Illyés Gyula nevű költő és egykor nagyon híres kulturális személyiség, ma már kevesen ismerik azt hiszem, irt egy csodálatos könyvet, az egyetlen, amit tőle igazán nagyra tartok, a Puszták népét. Ez a könyv beszél erről a rétegről. Erről a névtelen, halálra kizsákmányolt, szóval darab-darab szerű társadalmi rétegről, akikről nem tudjuk azt mondani, hogy mit tudom én, zsellérek, vagy nem tudom, de hát nyilván valami ilyesmi a mezőgazdasági Magyarországon. Ezekhez vágytam én tulajdonképpen részvétből. Résztvétből, merthogy a kommunisták meg azt mondták ezeknek az embereknek, először a történelemben: Tiétek a hatalom, ti boldog vagytok, boldogok ha beledögletek is.” - Krasznahorkai László.

Ebben a mostani belinkelt mozgóképben, az én atlagosságom figyelhető meg.