Először betakartak. Beterítettek, és elkezdődött egy nagyon fontos szertartás, ami a létezés alapja.
Apró kezek szórnak és tapogatnak.
Függőlegesből vízszintesbe.
Mindig a helyváltoztatással kezdődik. Kilencven fokos lendülettel váltok szöget, és immár laposan fekszem. Hálával tölt el a tudat, hogy megszűnt a tériszonyom, amit a hűtő melletti kis ficakban éreztem, miután legutóbb oda helyeztek.
Nem vagyok könnyű, legalábbis nem gyereknek való munka ez a vízszintesbe helyezés. Hallom a mély lélegzetvételt és a felkészülést az emelésemre.
Aztán szépen lesimítanak. Valamivel megszórják a felületemet, és érzem a meleg, puha kezek érintését. Finoman bánnak velem, egy életen át a társuk leszek.
Apró és közepes méretű kezek szorgoskodnak rajtam, különböző anyagokat állítanak össze: van, amelyik szárazabb, szinte siklik a felszínemen, és van amelyik ragadósabb. Ez utóbbit még finomítják, és előbb-utóbb ez is jobban összeáll.
Aztán kinyújtják ezeket. Itt jön a képbe a közeli hozzátartozóm: ő is mindig függőlegesben áll, majd elkezdik görgetni rajtam. Így sodornak rajtam különböző méretű és állagú tésztákat, melyek tartalma beleivódik a rétegeimbe, ízlelőbimbóimba ideig-óráig.
Mindig jó hangulatban telnek ezek az alkalmak; én pihenek, a sodrófa és a kezek dolgoznak. Nekem csak annyi a dolgom, hogy felületet biztosítsak nekik a munkához.
A munka után leporolnak, lecsutakolnak, és óvatosan visszahelyeznek a ficakba. Mindeközben már kellemes illat lengi körül a konyhát.
Készült az Egy Malom Ünnepe című Kopiakollektiva rendezvényre.
Commenti